Luke

 

Luke

 

Fordította: Mandy

 

A sor, amiben állok, néhány lépést előbbre halad, amikor egy másik csoport utasítást kap egy Kaszásnak öltözött kölyöktől, hogy – Maradj az úton. Ne térj le vagy megbánod!

Kinyújtja a kaszáját és megpróbál félelmetesnek látszani, s ekkor mennydörgés hallatszik a közeli lámpaoszlopokra szerelt hangszórókból, mire négy tini lány felsikolt, elrohannak mellette és eltűnnek a sötét erdőben.

– Úgy félek! Be fogok pisilni! – rikolt egy fiatal lány mögöttem.

– Ha valaki hozzámér, én meghalok – ordítja egy másik, aztán izgatott nevetésben tör ki.

Oldalt két gyerek fénykarddal küzd egymással, míg a sorukra várnak. Nem lehetnek idősebbek, mint Nolan.

És ma este már sokadjára megrázom a fejem és azon tűnődöm, hogy mi a faszt csinálok itt, mert leszámítva a szülőket, illetve a Weber Kísérteterdő fényekért és speciális effektekért felelős akárkijeit, én vagyok a legidősebb balfasz itt.

A Halloween a nők és a gyerekek ünnepe, akik ürügyet akarnak a beöltözésre. Nekem már semmi okom nincs, hogy ilyen faszságokra járjak. Középiskola óta nem is vettem részt ilyesmin. És ha nem azért a hangért lenne, ami minden kibaszott alkalommal elcsavarja a fejem, ahányszor meghallom, akkor most nem is állnék itt.

– Nem vágok be a sorba. Nyugi, mielőtt a hajad még jobban kiegyenesedik.

Nevetéstől rázkódik a mellkasom, ahogy oldalra pillantok és Tessát figyelem.

Úgy mozog az emberek hosszú sora mellett, mintha övé lenne ez a kurva farm, olyan testtartással sétál, ahogy mindig is szokott – csípője ring abban a szűk farmerben, az állát felemeli, tekintete merész és csillogó, pokoli dögös azzal a vigyorral, ami akkor jelenik meg az arcán, amikor vagy vitatkozik valakivel, vagy épp befejezte a vitát.

Kurvára imádom azt a tekintetet. Különösen, ha rám irányul.

És sokszor rám irányul.

Nem kéne élveznem, hogy felhúzom Tessát, amiért aztán pokoli sokat felesel velem, de mégis élvezem. És ő is élvezi. Ez a szarság nálunk pont működik.

Ahogy Tessa közelebb ér, kíváncsiságból végigpásztázom a tömeget és kiszúrom azt a nőt, aki ezek után kétszer is meg fogja gondolni, hogy újra beleártsa-e magát a feleségem dolgába. Haragos a tekintete, zavarában kipirult az arca és kezeivel gyorsan végigsimít a haján.

– Ezek a mobilvécék undorítóak – közli Tessa megállva mellettem, az orrát ráncolja, miközben kezeit a farmerjába törli. – Komolyan. Az emberek állatok. Kurvára célozhatnának. Gyomorforgató. Gyakorlatilag meg kellett fürdenem a kézfertőtlenítőbe.

– Vissza is tarthattad volna – ajánlom fel, tudva, bármit is mondok most az egyetértésen kívül, az hazárdjáték.

Ezt a kockázatot boldogan vállalom. Nézz rám azzal a kibaszott tekintettel, bébi.

És megteszi.

Szemeit összehúzza, a tekintete szigorú. A száját erősen összeszorítja.

Elmosolyodom és a farkam megkeményedik a farmeremben.

Nem tehetek erről a szarságról. Ez ő.

– Fogd be. – Tessa nevet és az öklével kalapál a mellkasomon. – Megcsináltad, tudod, ugye? Istenre esküszöm Luke, az életem annyival egyszerűbb lenne, ha péniszem lenne. Még csak ki sem kellene állnom a sorból. Itt simán előkapnám. Probléma megoldva.

Körbepillantok, hogy megbizonyosodjak arról, nincs a közelünkben gyerek, aki meghallhatná, miről beszélgetünk, mert Tessát ismerve, ő nem fáradt a körülnézéssel.

Amikor megkapom a zöld utat, amire szükségem van, karba fonom a kezem és újra felé fordulok. – Lehetne, hogy nem beszélünk arról az eshetőségről, hogy neked farkad van? Mert az kurvára furcsa a számomra.

Hátrahajtja a fejét és küzd a mosolygás ellen. – Miért? Mert akkor is érdekelnélek és nem tudnád, mit kezdj vele?

– Nem érdekelne onnantól, hogy lehúztam a nadrágodat, bébi.

– Ó, dehogynem. Óriási farkam lenne.

Mi a fasz?

Hátrahúzom a vállaimat és kiegyenesedek, aztán pislogva előbbre lépek a sorral együtt, és nem tudom, hogy most milyen arcot vághatok, de Tessa a hasát szorítja és kétrét görnyed.

– Ó Istenem. Ijedtnek tűnsz. – kuncogja.

– Veled valami nagy baj van.

– Ó, hagyjad. Csak viccelek. – oldalba könyököl és elhal a nevetése. – Komolyan elég stresszesnek tűnsz, Luke.

– Te nem lennél? – bámulok le rá. – És ne tegyél úgy, mintha tényleg egy farkat akarnál. Utálnád, ha nem lenne a szám a lábaid között a nap minden pillanatában.

Felhúzza a szemöldökét.

Én meg összehúzom az enyémet. – Kurvára nem fog megtörténni. Soha.

Jézus Mária. Azt hiszi, leszopnám.

Tessa vihog aztán a karomra hajtja a fejét.

– Jó, jó. Igazából nem akarnám, hogy farkam legyen. Igazad van.

– Mint általában.

Fogai belemélyednek a bicepszembe.

Kinyúlok és rácsapok a fenekére keményen, amitől felkiált, aztán átkarolom a vállát és közelebb húzom magamhoz, így nem tud újra megharapni.

Belesóhajt a nyakamba, ahogy a hideg októberi levegő körülöttünk kavarog.

– Ez olyan jó móka lesz, ugye? – kérdezi, boldognak hangzik, kezei a derekam köré csúsznak és összekulcsolódnak a csípőmnél.

Megpuszilom a feje búbját és közelebb húzom.

Rinyálhatok magamban, amennyit csak akarok, hogy túl öreg vagyok ehhez vagy nem tűnök idevalónak, de az az igazság, semmi nem állíthatna meg, hogy ezt megvalósítsam Tessának ma este.

Tudom, milyen stresszes volt. Ismerem az állandó aggódását és tűnődését.

Próbálja elrejteni előlem, de ismerem a feleségemet.

Elmerül a gondolataiba, egyes egyedül van odabent teljesen beparázva.

A családalapításnak izgalmasnak kéne lennie. Szórakozásnak. Már csak a rengeteg dugástól, amit műveltünk élvezhető kellene, hogy legyen életünknek ez a következő lépése. És igen, a szex kurvára hihetetlen. Mindig az. De már öt hónapja, hogy Tessával eldöntöttük, megtesszük, és habár egyikünk sem mondja ki hangosan, tudom, hogy mindketten ugyanarra gondolunk.

Mi a fasz van?

Úgy gondoltam, hogy nem lesz gondunk ezzel. Miért is lenne? Még mindig huszonévesek vagyunk. Ez nem olyan, mintha negyvenéves korunkig vártunk volna vele. Nem mintha azt vártam volna, hogy azonnal megtörténik, máról holnapra vagy ilyesmi őrültség, de az kurvára biztos, hogy nem számítottam arra, hogy több lesz néhány hónapnál.

De akkor is, én nem aggódok. Tudom, hogy meg fog történni. És ha tévedek és mégsem, akkor sem aggódnék.

De Tessa?

Csak ez járt az eszében.

És mikor előállt az ötlettel, hogy ugorjunk be a kísérteterdőbe a ma esti buli előtt, olyan izgatottnak tűnt emiatt, újra az a mosoly volt az arcán, amit az elmúlt hónapokban nem láttam elégszer, így nem haboztam.

Igen.

Bármit.

Mindent.

Amit csak akar.

De ez nem jelenti azt, hogy nem fogok javasolni valami mást is, ha már itt vagyunk.

Tényleg kurvára utálom az ilyen szarságokat.

Elfordítom a fejem, figyelem a sorban mellettünk álló csoportot, ahogy előbbre lépnek, amikor a traktor visszatér. – Biztos, hogy nem akarod csak a szénakocsikázást? Annak van értelme. A végén még tököket is kaphatunk.

És nem tart sokáig.

– A szénakocsikázás nem ijesztő – mondja közelebb simulva. – Meg akarok ijedni, azt akarom, hogy megvédj engem.

– Megvédjelek téged? Azoknak az embereknek lesz szükségük védelemre, akik ezt működtetik. Téged nem kell félteni, bébi. Semmilyen helyzetben sem. Épp most voltam a tanúja.

Tessa felnéz rám és szélesen mosolyog. – Igen, igazad van. Jobb, ha ők is készen állnak. Egy embert már megríkattam ma este.

Kuncogok, ahogy megint előbbre lépünk, mikor a következő csoport megindul, aztán már mi vagyunk a sor elején és a Kaszásnak öltözött kiskölyök nekünk is ugyanazt az utasítást adja, hogy maradjunk az úton.

Tessa elhajol, lecsúsztatja a karomat a válláról és megragadja az alkarom, belemélyeszti a körmeit, mikor mennydörgés hallatszik a felettünk lévő hangszóróból. Eltakarja a száját és vihog, és én sem tudom megállni. Én is mosolygok, mert bassza meg, igaza volt. Ez jó móka lesz. Nézz csak rá. Hogyne érezném jól magam, mikor ő ennyire izgatott valami miatt?

A kölyök kinyújtja a kaszáját zöld utat adva nekünk, Tessa megragadja a kezemet és előre húz.

– Húúú! Istenem, már évek óta nem vettem részt ilyen dolgokban – mondja, és gyorsabban veszi a levegőt, amikor felettünk az ágak elsötétítik az utat. – Hozzátok a legrosszabb formátokat, huligánok!

Megrázom a fejem, mikor a hangja végigszántja a körülöttünk lévő erdőt.

Kísérteties zene csendül fel, és sűrű köd gomolyog ki egy fatönk mögül. Eltakarja a lábunkat. Lassan mozgunk, levelek és gallyak recsegnek ropognak alattunk. Eltelik néhány perc, mire a szemeim alkalmazkodnak a sötétséghez.

A tízlépésenként földbe tűzdelt égő fáklyákon kívül nincs túl sok fény és ahogy sétálunk tovább, Tessa egyre erősebben szorítja a kezem.

– Ó, Istenem, nézz oda. – Rámutat valamire, ami véres lepedőbe csomagolt testnek látszik. Egy egész csoport van belőlük egymásra halmozva a földön egy felfordított vagon mellett.

Azt hiszem, hallok valamit – egy nyögést vagy egy szót, nem tudom kivenni. Ahogy közelebb érünk, a halom alján egy test elkezd rángatózni és segítségért kiabálni.

– Jézusom – mordulok fel.

Tessa zihál és megszorítja a kezem.

– Ez elvileg nem a gyerekeknek készült? – kérdezem szemöldökráncolva, miközben figyelem, ahogy a fickó lábai a földbe csapódnak. – Nolan kiborulna, ha látná ezt.

– Igen, biztosan. Egy csomó gyerek volt a sorban. – Tágra nyílt szemekkel rámnéz, aztán megvonja a vállát. – Lehet, hogy ez a legijesztőbb dolog, amit láthatunk.

A távolban láncfűrész indul be, amitől Tessa megijed. Megáll az úton, amikor néhány nő sikít és úgy megszorítja a kezemet, hogy az már fáj, és ekkor egy kisfiú szalad felénk, szorosan mögötte az anyjával.

– Mi a fasz? – hunyorgok a ködben.

Amikor a fiú közelebb ér, látom, milyen ijedtnek tűnik – mint Chase, amikor azok a rémálmai vannak.

Pániktól tágra nyílt szemek, nyitott száj, készen állva a sikításra, könnyözön, ami végigcsordul az arcán.

Istenem. Ez egy életre megsebezheti.

– Édesem, semmi baj! Ez nem igazi! – kiabál az anya, ahogy elrohannak mellettünk. – Nem igaziból égetnek élő embereket! Becsszó!

Tessával egymásra nézünk.

– Öö, miért nem megyünk egy kicsit gyorsabban – javasolja megrántva a kezemet. – Gyerünk.

Az út elkanyarodik egy fa körül és most már gyorsabban haladunk, Tessa arra sem veszi a fáradságot, hogy a körülöttünk lévő kísérteties díszletre pillantson. Belém kapaszkodik, karjaival a derekamat öleli, fejét a bordáimhoz nyomja és egyenesen előre tekint. Elhaladunk egy földön fekvő hulla mellett, akinek a beleit kitépték. A zsigerei kiloccsantak a földre. Amikor zombik bukkannak fel egy nagy szikla mögül, hogy megegyék a maradékot, ami kibaszottul igazinak tűnik – mint egy csomó statiszta egyenesen A Walking Dead-ből – Tessa zihál és mindkét öklével megszorítja a pólómat.

– Luke – suttogja remegő hangon, és közben pislogás nélkül bámulja őket. A hulla elkezd nyögni. Lábai megremegnek és kirúgnak. – Luke.

– Azt hittem, hogy valami ijesztőt akarsz – emlékeztetem.

– Igen… de nem ilyen ijesztőt. Csinálj valamit.

– Mit csináljak? Tartóztassam le őket?

Kétségbeesetten bólint.

Kuncogok és elvezetem őt egy újabb kanyarhoz, hogy haladjunk.

Tudom, hogy most már fél. És nem bánom, ha már túlleszünk ezen és kijuthatunk innen és mehetünk a bulira a McGill-be.

Az inkább a nekem való – lógni a haverokkal egy jól megvilágított környezetben. Alkohollal, hogy kitöröljem az agyamból ezt az elbaszott szarságot.

Egyenest a likőrre megyek ma este.

Elérünk egy lerobbant házhoz. Az ablakon túl vaksötét van, de valahonnan a közelből sikítás hallatszik.

Gyerekek sikítanak. Mennyire elbaszott dolog ez?

És valódinak is hangzik, nem csak valami felvétel, hogy mindenkit megijesszenek.

Tessa teste megmerevedik a karomban, lábait csak vonszolja a földön. Felpillantok, hogy megnézzem, mi késztette erre a reakcióra és megdermedek, az összes izmom megfeszül.

A verandán egy kisbabának öltözött férfi hintázik egy székben és egy üvegből iszik, ami tele van vérrel. Az állán valami piros folyik le.

– Jézus Mária. Te szórakozol velem? – bámulok a srácra, amikor leengedi az üveget és vigyorog, fogai között átpasszírozza a vért. Vicsorgok. – Valami gondod van? – kérdezem és közelebb lépek.

– Luke– Tessa leválik az oldalamról és a kezemnél fogva húz. – Gyere. A frászt hozza rám.

Haladunk tovább. Érzem, hogy a szívem a bordáimnak csapódik, amikor látom a vállam felett, hogy ez a szörny rám vigyorog.

Feláll a székéből.

Ekkor megállok és a másodperc egy töredékéig azt hiszem, hogy utánunk jön.

Leengedem a vállaimat. Ránézek egy olyan – Csak csináld, te faszszopó– tekintettel. Kurvára készen állok arra, hogy lecsapjam ezt a dilinyóst, de aztán leül, szétröhögi az agyát és iszik még az üvegből.

Basszus. Lehet, hogy Tessának igaza van. El kellene kezdenem letartóztatni az embereket. Fogadok, hogy ennek a zakkantnak egy csomó tehetetlen áldozata van bezárva a pincébe. Már csak a jelmeze elég ok nekem.

Melyik felnőtt férfi öltözne önként kisbabának?

– Mi az? – kérdezi Tessa a hátam mögött. – Mi az?

Elfordulok a faszitól aztán átkarolom Tessát, hogy elvezessem onnan, mielőtt meglátja, amit látok.

– Semmi. Menjünk.

Az út beszűkül. Lehajolunk az ágak és az alacsonyan lógó pókhálók alatt, követve egy éles kanyart egy fa körül aztán valami kiugrik ránk és úgy megijeszti Tessát, hogy majdnem futásnak ered, ösztönből dolgozom és bemosok egyet, földre küldve az ostoba faszt.

– Luke! Mit csinálsz? – kiabál Tessa, körülöttem járkálva, hogy megnézze, kit ütöttem le.

Nyögést hallok.

Sokat.

A vádindítvány szó villan fel az agyamban.

Ó, bassza meg. Ebből baj lehet.

A pániktól visszatartom a lélegzetem, leengedem az öklömet és követem a tekintetét szegény csórikámra a földön. Bohóc álarcot visel és fogja a fejét, ahogy jobbra balra hempereg a földön.

Fájdalmai vannak. Ez nyilvánvaló.

És én okoztam.

Bassza meg. Mi a faszt csinálok? Le kell higgadnom.

– Francba. Bocsi. Nem akartam ezt csinálni. – Kinyújtom a kezem, hogy felsegítsem – nem is olyan nagy. Biztos főiskolás lehet.

Kérlek, legyél főiskolás. Ha egy kiskorút ütöttem meg…

– Ó, Istenem. Jól vagy? – nyúl felé Tessa is. – Jézusom. Nagyon fáj? – kérdi.

– Istenem. Mi a fene van, ember? – nyög fel a srác és talpra áll anélkül, hogy bármelyikünk kezét is elfogadta volna.

Megkönnyebbülten kifújom a levegőt, mikor hallom, milyen mély a hangja.

Hála az égnek. Tényleg rosszul sülhetett volna el.

Egy újabb ok, hogy miért nincs már semmi keresnivalóm az ilyesmiken – túlságosan is reaktív vagyok. Szerencsém van, ha kijutok innen ma este anélkül, hogy valaki bepereljen.

A bohóc megigazítja a maszkját, most már rendesen áll az arcán. – Egy kísértet-erdei sétán vagytok – mondja felém nézve. – Emberek fognak rátok ugrani, tudod. Ez az élmény része. Ezért fizettetek.

– Igen, az én hibám. – Végigsimítok rövid hajamon, összerezzenve. – Jól vagy? Nem vérzel vagy valami?

– Jól vagyok – motyogja, de ingerültnek tűnik, ahogy lesöpri a leveleket a nadrágjáról.

Nem mondhatom, hogy hibáztatom, amiért felhúzta magát. Tiszta erőből megütöttem.

Máshogy nem tudok.

– Jézusom. – A srác megböki a maszkja oldalát, rányomva az arcára. – Mi a bajod? Fogadok, holnapra lesz egy fekete monoklim. Az anyám ki lesz akadva.

– Az a kibaszott kisbaba ott mögöttünk, rendben? Teljesen kiborultam tőle. – próbálom megmagyarázni. – Mi a faszom az? Gyerekek jönnek erre. Komolyan megpróbáljátok őket egy életre elcseszni?

Tessa eltakarja a száját és kuncog.

Rábámulok. – Te is megijedtél. Siettettél. A te hibád, hogy megütöttem őt.

– Ó, kérlek – forgatja a szemeit. – Már készen álltál, hogy leterítsd azt az óriás férfi-babát. Ennek semmi köze nincs hozzám, Luke, szóval ne.

– Rám vigyorgott. Mintha azt akarta volna, hogy betakargassam vagy ilyesmi és énekeljek neki egy kibaszott altatódalt. Te is láttad.

Az a szemétláda valószínűleg még embereket is temetett a hátsó kertjébe. Egy pillanatig nem kételkednék benne.

– Ó, igen. Chester szeret ilyesmit csinálni – közli a bohóc, magára vonva a figyelmemet. – Tényleg beparáztatja az embereket.

– Chester? Mint a Chester, a molesztáló-ban? – közelebb lépek és a hüvelykujjammal a hátam mögé mutatok, paraváros általános irányába. – Kurvára ajánlom neki, hogy ne legyen bejegyzett szexuális bűnöző. Leszarom, hogy Halloween van vagy sem. Ki fogom űzni innen a seggét és leállítom ezt a szart. Hol van Weber? Itt van?

Biztos vagyok benne, hogy az öreg mindenkiről vezet aktát, akiket ilyen szarságokra alkalmaz. Csak annyit mondok, hogy zsaru vagyok és megadja a hozzáférést mindenhez, amire szükségem van.

A hűvösre fogsz kerülni, te faszszopó.

– Luke, nyugi. – kuncog Tessa és megragadja a karomat. – Csak szerepet játszik. Biztos vagyok benne, hogy nem valami bizarr perverz.

Tátott szájjal nézek Tessára. – Biztos vagy benne? Mert fogadok, hogy rajta van a megfigyelési listán. Te láttad őt.

Egy ilyen névvel? Kétségem sincs most már.

A kormány figyeli az ilyen szemeteket.

– Haver, le kéne nyugodnod. – A bohóc karba fonja a kezét és kihúzza magát. – Ez nem az igazi neve, tesó. Csak akkor veszi fel, amikor itt van. Ez a szerep része. Az igazi neve egyáltalán nem perverz. Dave-nek hívják. – Megcsóválja a fejét. – Ez perverznek hangzik számodra, emberem?

Emberem?

– Haver, tesó. Valami baj van vele – morgolódok. – Le se szarom, hogy ez a szerep része. Ki a fasz nevet úgy, mint ez? Ez fura.

Óriás szörnyszülött. Abban a pillanatban, amikor felállt, le kellett volna nyomnom. Mi a faszért haboztam?

– Nem láttátok a táblákat? Készüljetek fel mindenre.– A bohóc megvonja a vállát. – És tényleg úgy értjük, hogy mindenre, cimbi. Csak várd ki a végét. Azt hitted, hogy a baba rossz volt…

Cimbi?

Viccel ez a kölyök?

Megrázom a fejem, és azt tanácsolom. – Jól van. Hagyd már abba ezt a becézgetést. Nem vagyunk barátok. És ha még azok is lennénk? Úgy beszélsz, mint egy kibaszott tapló. Csak beszélj normálisan.

Tess vihog.

– Szabad ország, fiú.

Becsukom a szemem és mélyet lélegzek, nyugalmat keresve. Ne csináld. Ne csináld. Ha megint megütöd, az csak problémát fog okozni. Aztán Tessára nézek és azt javaslom. – Mehetnénk inkább? Eleget láttam és még két másodperc ebből a beszélgetésből és le leszek tartóztatva. Nem vicc.

A feleségem, aki úgy tűnik, kurvára jól érzi most magát és egyáltalán nem néz már ki ijedtnek, mosolyogva oldalra dönti a fejét.

A bohóc nevet, amitől megfeszülnek a vállizmaim.

– Gyerünk amigo, ne legyél gyenge – mondja. – A Weber a kölyköknek való. Szomorú, ha nem bírsz el vele.

Rábámulok erre a szardarabra és közelebb lépek, míg elérem az ő területét, adrenalin áramlik szét bennem. – Nem akarod megismételni nekem? – kérdezem.

Bassza meg ez a pöcs. Ne legyek gyenge? Örömmel töltök egy éjszakát a börtönben, ha ez azt jelenti, hogy elhallgattattam ezt a faszt. Már nem is bánom, hogy megütöttem.

Mielőtt a srácnak esélye lenne megismételni a mondanivalóját, Tessa gyorsan a nyakam köré fonja a kezeit és megpuszilja az arcomat. – Gyere. Nem lehet már sokkal rosszabb – suttogja. – Menjünk tovább.

Ránézek. – Biztos? Kibaszottul ijedtnek tűntél.

– Biztos. Meg fogsz védeni.

– Tudod, általában a srácoknak kell a csajaikat áttuszkolni ezen. – közli a bohóc. – Vicces, hogy ez most fordítva van.

Lassan elfordítom a fejem.

A bohóc hátralép, mintha félne, hogy meg fogom ütni. Aztán bölcsen döntve, fogadok életében először sikerült neki, hátrál tőlem, kezeit védekezőn felemeli, ahogy kérlel. – Nyugi. Maradj nyugodt, tesó – aztán megpördül és elszalad. Befordul egy sarkon, de a hangját elhozza a szél. – Állj készen mindenre, bajnok! És ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

– Jézus Krisztus – motyogok felnézve az égre. Ezt a srácot még sokszor be fogják teríteni életében. Senkinek nem kéne ilyen kibaszott beceneveket használni. Ez nem normális.

– Nem hiszem el, hogy bemostál neki. Olyan fasz vagy.

Tessa felmosolyog rám, amikor egymásra nézünk. – Ó. – megérinti a barázdát a homlokomon, közelebb nyomakodik és átkarolja a nyakamat. – Annyira szeretlek most bébi. Ez őrület.

– Mert bemostam neki vagy mert utálom ennek a szarnak minden pillanatát? – kérdezem.

– Mindkettő. – Újra elmosolyodik, ahogy megrázom a fejem. – De tényleg, tudom, hogy te nem akartál idejönni. Ismerlek. Azt hiszed, ez hülyeség…

– Te kérted, bébi. Bármi is az, itt vagyok. Tudod.

– Tudom. – Felemeli a fejét, meghívásként egy csókra és én kurvára nulla másodperc alatt benne vagyok. – Köszönöm, hogy elhoztál ide.

– Szívesen.

– Most pedig siessünk, menjünk végig, mert komolyan be vagyok parázva.

Hátrahajolok, hogy a szemébe nézhessek. – Kurvára tudtam. Te sem akarsz itt lenni, igaz?

Megvonja a vállát és mosolyog, miközben lecsúsztatja karjait a vállamról. – Egy kicsit túl valóságos, nem?

– Gondolod?

– Sokkal rosszabb már nem lehet. Weber fizethetné mindenkinek a terápiát és elveszítené a farmot. Nem mintha aláírattattak volna velünk bármiféle lemondónyilatkozatot, amikor megvettük a jegyeket. Ők a felelősek mindenféle pszichológiai károsodásért.

Megdörzsölöm a számat, elgondolkodom ezen.

Tessa fején találta a szöget.

Az a bohóc blöffölhetett is. Az a kis pöcs képes lenne ilyesmire, csak hogy szórakozzon velem.

Kölcsönkenyér visszajár.

Bár ez nem magyarázza meg a beparázott kisgyereket…

Jézus. Mindegy. Kiverem ezt az emléket a fejemből, megragadom Tessa kezét és vezetem tovább az úton. – Csak legyünk mielőbb túl rajta. Kell egy ital.

– Nekem is.

Besétálunk mélyebben az erdőbe. A következő kanyarnál három boszorkányt látunk lógni egy fáról. Egy tömeg áll ott nézelődve, vasvillákat és fáklyákat tartva, miközben azt kántálják “Átkozott” és “Távozzatok, ördögimádók!”. A köd sűrűsödni kezd a lábunknál és már derékig ér.

Továbbmegyünk, Tessa szorosan az oldalamnál marad, míg meg nem lát előttünk egy temetőt és sírköveket.

– Ó. Gyere, olvassuk el, mi áll rajtuk. – javasolja és elhúzódik tőlem, lelépve az útról.

– Menj csak.

Zsebre dugom a kezeimet és ott maradok állva.

Amikor ágropogást hallok, körbenézek és megfeszülnek az izmaim. Összehúzott szemmel nézem a fa vonalát, bámulok a sötétségbe és figyelem, van-e mozgás.

– Á, ezek nem félelmetesek. Itt fekszik Meg. R. Etten. Ez béna! Luke, gyere nézd meg. Némelyik elég vicces.

A telefonom vibrál a zsebemben. Elfordulok, előásom és szólok neki. – Csak olvasd fel nekem. – aztán a hüvelykujjamat végighúzom a kijelzőn.

Ránézek Ben üzenetére.

Mia terhes. Épp ma tudtuk meg. Tessának ő akarta elmondani először, de azt hiszem jobb lenne, ha tőled hallaná. Nem tudom, hogy reagálna.

Tessa lágy nevetésére felemelem a fejem és a szavak kiszaladnak a számon, mielőtt esélyem lenne átgondolni akár, mit mondok, hogyan mondom, hogy egyáltalán el kellene-e mondanom. De csak kijönnek.

A szavak, amik megölhetik őt. Csak kimondom őket.

– Mia terhes.

Tessa feláll a guggolásból és felém pislog. – Mi van?– kérdezi csendesen.

Legörnyednek a vállaim.

Ez a mi van nem az, hogy nem hallotta. Tudom, hogy hallotta.

Ez a mi vanegy másik megfogalmazása annak, hogy mi a fasz?

Miért ők? Miért nem mi?

– Most üzent a bátyád. – mondom el neki és eldugom a telefont anélkül, hogy válaszolnék Bennek. Tudja, hogy mit kell megoldanom. – Azt akarták, hogy te tudd meg először. Épp most tudták meg. Hé…

Tessa elkezdi rázni a fejét, kezét felemeli és eltakarja a száját, tekintetét a földre szegezi. – Megint megtettem – motyogja. – Nem hiszem el, hogy megint megtettem.

Közelebb lépek, keményen az arcára fókuszálva és próbálom jobban látni őt. – Mit tettél meg megint?

Miről beszél?

– Úgy éreztem… nem is tudom, hogy mérges vagyok. Mérges voltam Miára. Ez volt az első érzésem, Luke. – Aztán rámnéz és bár sötét van és a fény beárnyékolja az arcát, tudom, hogy könnyes a szeme. – Ugyanez történt velem akkor is, amikor Beth elmondta nekünk a csajos estén, hogy terhes. Ki voltam borulva. Kiborultam, mert ő terhes volt és én nem. Hogy érezhettem ilyet? Ez annyira gáz. És Mia meg Ben? Istenem… Mi a fasz? Komolyan? Hogy érezhetek ilyet a legjobb barátnőm és a bátyám iránt? Mi a baj velem?

– Bébi…

– Mi a baj velem, Luke? – ismétli meg, és megbicsaklik a hangja. – Komolyan mondom. Valami baj van velem. Tudom. Istenem…Ez nem lehet olyan nehéz! Mindenki más terhes tud lenni. Mi miért nem? Nem értem! Azért, mert csináltam valamit? Vagy azért, mert nem csinálok? Tudom, hogy néhány ember szerint öt hónap még nem olyan sok idő, de én nem vagyok néhány ember. Szóval mi? Mi az? – A zokogás megakad a torkán. Ökölbe szorítja a kezét és felemeli az arcához.

Tessa úgy néz ki, mint aki készen áll üvölteni vagy sikítani vagy mindkettőt.

Nem kapok levegőt. Így látni őt – ez kurvára kicsinál.

Megmozdulok, oda akarok menni hozzá. Valahogy meg kell érintenem őt. De ahogy kinyúlnék felé és a karomba húznám, Tessa megkerüli a sírkövet, ami előtt áll, visszatér az útra és előre rohan.

– Csak menjünk – mondja, kartávolságon kívül maradva, lábai sietve viszik őt. – Csak menjünk tovább és húzzunk innen a fenébe. Nem tudok itt maradni tovább. Nem tudok —hangját megszakítja egy sikoltás, amikor egy figura kiugrik az árnyékból és Tessa habozás nélkül reagál, egyetlen jól irányzott ütéssel.

A fickó a földre esik és nyög.

Nagyon nyög.

Pontosan úgy, ahogy első alkalommal is tette…

– Ó, baszd meg – motyogok, tágra nyílt szemmel bámulok a fickóra, aki biztosan be fog minket perelni. Most már nincs kétségem efelől.

– Haver! Megint?– üvölt.

Felemelt kezekkel figyelem, ahogy a bohóc lassan talpra áll és megigazítja a maszkját. – Nem én voltam. Esküszöm az Istenre. Ott voltam hátul – mondom és Tessára nézek, azt várva tőle, hogy bizonyítja ártatlanságomat. – Bébi?

Tessa a kezével eltakarja a száját, a feje lehajtva, így nem látom az arcát.

Összeszorul a gyomrom. Hányingerem van és kész vagyok ezt az idiótát újra kiütni, csak hogy némi kibaszott privát teret kapjak a nőmmel, míg meg nem hallom Tessa halk, lihegő nevetését az ujjai közül. Aztán a vállai is elkezdenek rázkódni.

Elmosolyodok.

Végigsimítok a hajamon aztán én is elkezdek nevetni. Nem tudom megállni.

– Ó. Ez szép. Igazán szép. Ti ketten kibaszott nagy seggfejek vagytok, tudjátok? – kérdezi a bohóc. – Baszódjatok meg. Az anyám most már biztos ki lesz akadvamiattam. Két fekete monokli? Holnap családi fotózásunk lesz! ,

Tessa felém hajol és még jobban nevet. Elveszi a kezét a szájától és megragadja a Henley thermo pulcsimat.

Átkarolom őt és beletemetem az arcomat a hajába, egész testem remeg az övén.

– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha ti ketten most mennétek.

Nem is rossz ötlet.

– Bébi? – elhajolok, hogy lássam az arcát.

Ez az ő döntése.

Röviden találkozik a tekintetünk, Tessa bólint aztán a bohócra néz. – Elmegyünk. Ez a hely kibaszott szívás – mondja neki, aztán megfordul és visszavezethetem az útra, amin jöttünk.

– Kibaszott szívás?Csak ti ketten nem tudjátok kezelni!

– Hozz egy kis jeget, öcsi! – kiáltok, amitől Tessát megint elkapja a nevetés, fejét a mellkasomhoz nyomja, mikor közelebb húzom, a karja a derekamra fonódik.

– Ne gúnyolódj velem, fiú! Az nem olyan menő!

– Ostoba kibaszott idióta. Mondtam neked, hogy ez a srác még sok ütést fog kapni az életében – motyogom Tessa feje búbjának, ahogy követjük az utat. Elhaladunk egy csapat tini lány mellett, akik úgy néznek ki, mintha két másodpercre lennének attól, hogy megforduljanak és kövessenek minket. – Bár azt nem gondoltam volna, hogy az én nőmtől. Kibaszott dögös volt, bébi.

Tessa csendben marad.

Mikor elfordítom a fejem, hogy lenézzek rá, látom, hogy meredten nézi a földet. Már nem mosolyog vagy nevet azon, ami történt.

Újra a gondolataiba merül. Aggódik. Tűnődik. Leginkább a legrosszabbat gondolja magáról, ami a reakcióját illeti és azt a szarságot, amin keresztülmegyünk. Ez így van – mi megyünk keresztül rajta. Nincs egyedül. És az én hibám, ha azt hiszi, hogy egyedül van. Már hónapokkal ezelőtt tudatnom kellett volna Tessával, hogy vele vagyok, amikor először láttam az aggodalom jeleit rajta. Fel kellett volna hoznom, még akkor is, ha attól csak jobban kiborult volna.

Mikor megpiszkálsz egy sebet, az vérzik. De akkor is kellett volna beszélnünk róla.

Percekkel ezelőtti kérdése motoszkál a fejemben. Még mindig hallom. Csak most én is ugyanezen tűnődök.

Mi a fasz baj van velem?

– Bébi.

Tessa teste megfeszül a hangom hallatán. Pislog, legördül egy könnycsepp az arcán és elfordítja a fejét, bebújik az oldalamhoz, így nem láthatom, hogy széthullik.

A megbánás nehéz súlyként nehezedik a mellemre. Megbocsáthatatlan.

Talán annak is kell lennie.

Egy kurva szót nem mondtam neki, pedig kellett volna.

– Gyere ide. – Megállok és lehajolok, egyik karomat Tessa térdei alá csúsztatom és felemelem őt, hogy hozzám tudjon simulni. – Szeretlek. Kibaszottul nagyon szeretlek. Semmi nem tudja ezt megváltoztatni – mondom neki, azt akarom, hogy tudja, ha esetleg megkérdőjelezné.

Tessa szipog és hagyja, hogy az út hátralévő részén cipeljem. Nem küzd. Kezét a nyakam köré fonja, arcát az állam alá szorítja. Nedves, meleg könnyei eláztatják a bőrömet.

– Cssss – suttogom a hajába.

Elhaladunk az üveges őrült mellett. A zombik mellett. A fehér lepedőbe csomagolt vérző testek mellett. Semmi nem állíthat meg. Semmi miatt nem fordítom el a fejem és semmi nem késztethet lassításra. Csak rá fókuszálok és hogy kijussunk innen.

Minden másra szarok rá.

Elérjük a parkolót és a hátsó sarokban a kocsimat.

Sikerül kinyitnom az anyósülés ajtaját anélkül, hogy leejteném őt, és bemászok Tessát a karjaimban tartva és az ölembe húzva. Nincs értelme szétválni és beszállni a másik oldalon. Nem megyek sehova, nem kockáztatom meg, hogy összetörjük magunkat, mikor pontosan tudom, hogy a gondolataim merre járnának. És azt is kurva biztosan tudom, hogy ezt a beszélgetést nem úgy fogjuk lefolytatni, hogy nem érhetek hozzá. Megőrülnék és én magam okoznék balesetet, hogy a karjaimba vonhassam őt.

Becsukom az ajtót és Tessa lábait közelebb húzom a csípőmhöz, hogy felém fordulhasson, súlypontját a térdemre helyezem, hátát pedig a műszerfalnak döntöm. Nehéz a csend körülöttünk és sűrű a levegő. Ki nem állhatom.

És most nincs semmi, amit neki kéne mondania. Csak nekem.

– Jóban vagy rosszban, ha ez sikerül vagy sem, mondd, hogy tudod – én nem megyek sehova. – Megállok, a szemébe nézek, mikor felemeli a tekintetét a pólómról.

Pislog.

Lenyelem a torkomban képződő gombócot. – Mondd, hogy jól csináltam a kibaszott melómat a férjedként, Tessa, és gondoskodtam róla, hogy nem vonod ezt kétségbe. Mert ha nem, és emiatt akadt meg a gondolat a fejedben, és a legrosszabbakat gondolod, ahogy most is teszed és ahogy láttam, az elmúlt öt hónapban is tetted, akkor az én életem itt akár véget is érhet, mert akkor nem érdemlek szart sem. Téged sem. Ennél többet sem. Semmit.

– Luke – suttog, ajkai remegnek, ahogy azok a rohadt könnyek újra feltűnnek a szemeiben.

– Egy kibaszott seggfej vagyok – folytatom. – Tudom, hogy mi vagyok. Tudom, miket tettem és minden rossz dolgot, amit kaptam. Nem voltam épp egy mintagyerek. A kezemen meg sem tudnám számolni, hányszor voltam hitvány barát. Lényegében egy pöcs vagyok mindenkivel szemben. És akkor megkaplak téged? Baszki, ez… Nem is tudom. Kibaszottul őrült nagy szerencse, vagy lehet, hogy az univerzum tett egy kivételt velem egyszer a kibaszott életben. Sok szart megtapasztaltam már, de az nem jelenti azt, hogy szart sem érek. Tudom. És az a sok jó, amit te adsz nekem, bébi? Azt a jót, amit minden kibaszott nap érzek, a tudatot, hogy a hozzád tartozás sokkal jobb érzés, mint amit valaha is megérdemlek. Tudom, hogy így van. Nem vagyok hülye. Isten bizony, lényegében csak sétálgatok arra várva, hogy egyszer csak rájössz és megkérdezed, mégis mi a faszt keresel itt velem. Úgyhogy tudnod kell, Tessa, ha ez az? Ha nem lehet gyerekünk bármilyen okból is és csak te meg én leszünk életünk hátralévő részében? Nekem megfelel. Bébi, nekem kurvára megfelel. Lehet, hogy nem fogok kibaszott idiótán vigyorogva járkálni a nap minden másodpercében, mint ahogy Reed teszi, vagy nem lesz az a hülye, kibaszott bárgyú tekintet az arcomon, mint Bennek, amikor Miáról beszél, de itt vagyok veled. Kurvára odavagyok érted és ezen semmi nem változtathat. Lesz gyerek vagy nem lesz. Kérdezz meg.

Tessa le akarja törölni a könnyeket az arcától, de én megteszem neki, aztán az arcán hagyom a kezemet, és magamhoz húzom, hogy a homlokunk összeérjen.

– Kérdezz meg – mondom újra és figyelem, ahogy a szája megrándul. – Nincs szükségem másra. Istenre esküszöm, hogy nincs.

– De te akarsz gyerekeket – suttogja.

– Téged akarlak. Minden más csak bónusz.

Tessa sóhajt egy nagyot, kezét felcsúsztatja a nyakamra és ott tartja. – Mia azt gondolja, hogy túlságosan stresszelek és ezért nem lettem még terhes.

– Lehet, hogy igaza van.

Van értelme. Nem mintha valami kibaszott szakértő lennék ebben vagy valami, de tudom, mit tud tenni a stressz az emberrel. Tudom, hogy megbetegíthet.

Láttam, hogy ez történt az apámmal is, amikor meghalt az anyám.

– Nem tudom – mondja Tessa, ide-oda mozgatva az ujját a nyakamon. – Aggódom, hogy nem ez az. És nem tudom kiverni ezt az aggódást a fejemből. Annyira meg szeretném ezt neked adni, Luke, és lehet, hogy nem leszek rá képes. Nem tudom, hogy ezzel meg tudok-e birkózni.

– Akkor tudd, hogy én meg tudok ezzel birkózni és fókuszálj csak erre – mondom neki és figyelem, ahogy összepréseli a száját. – Komolyan mondom. Ha azt hiszed, hogy nem gondoltam át az összes kibaszott lehetséges forgatókönyvet, akkor tévedsz, Tessa. Ha magunktól nem tudjuk megcsinálni és végül orvosi segítségre szorulunk és még így se lesz semmi? Meg tudok vele birkózni. Ha az örökbefogadást fontolgatnánk és az sem jönne össze? Nem baj. Mondtam neked, hogy én jól leszek, nem számít, mi fog történni.

– Miért ne sikerülne az adoptálás? – kérdezi, zavartnak tűnik, ahogy hátradől, hogy jobban láthasson.

Felhúzom a szemöldököm. – Az ilyen szarságokhoz nem interjúvolnak meg?

– Nem tudom. De lehet.

– Ne értsd félre bébi, de mi mindketten seggfejek vagyunk. Ezért működünk. És fogadni mernék, bárki is interjúztatna minket, nagyon gyorsan rájönne és lezárná azt a szart, és alkalmatlannak vagy mi a fasznak bélyegezne minket. Esély sincs rá, hogy bárki szabad akaratából egy gyereket adjon nekünk, miután egyszer találkozott velünk. Én nem tudok rendesen viselkedni. És te lényegében mindenkit utálsz.

Egy halk, édes nevetés hagyja el Tessa ajkait.

Nekidöntöm a fejem az ülésnek és érzésem szerint napok óta először mosolyodom el, a végtagjaimat könnyebbnek érzem és az a súly is eltűnt a mellkasomról. – Úgyhogy igen, a legvégső esetet véve, ahogy mondtam, én jól leszek. – mondom neki, kezeimet a csípőjére téve. – Tudd és soha ne felejtsd el. Mindig is jól leszek csak ennyivel. Rendben?

Vállai meggörnyednek, ahogy kilélegzik és bólint.

– Rendben.

– Fejezd be a stresszelést.

– Fejezd be, hogy arra gondolsz, nem érdemled meg a világot, Luke, mert igenis megérdemled.

Felkapom a fejem.

Ő is felkapja és kihívóan felhúzza a szemöldökét.

– Jézusom. Ebből vita lesz? – kérdezem.

– Nem. Amíg egyetértesz, nem. Megérdemled a jóságomat. Mindig is meg fogod, még akkor is, ha te vagy a világ legnagyobb pöcsfeje, mint általában hétköznapokon és minden nagyobb ünnepnapon.

Nagyot sóhajtva lehunyom a szemem és Tessa ajkait érzem az enyémen.

– Meg akarom adni neked, Luke – a világ minden jóságát. Azt akarom, hogy megkapd.

Kezeimmel megmarkolom a fenekét, közelebb csúsztatom és megharapdálom az ajkát.

– Megvan. Mindent megkaptam.

Felmordul, mélyen, torokból. – Fejezd be azt, hogy ilyen kibaszott édes vagy. Összezavarsz.

Visszarándulok, a szemébe nézek és felhúzott szemöldökkel kérdezem. – Ha azt mondom, hogy a farkamnak azonnal utat kell találnia a szádba, túl édes neked? Mert át tudom fogalmazni.

Elmosolyodik és megnyalja az ajkait. Kezei a pulcsim alá csúsznak és az övemen matatnak.

– Nem. Ez most egy teljesen seggfej mozdulat.

– Csak ezt tudom.

– Szerencséd, hogy csak ezt szeretem.

Kicsusszan az ölemből és a padlóra térdel a lábaim között.

Kezeimet a hajába túrom, fejemet hátrahajtom és elnyílik a szám, mikor a nyelve lecsap a bőrömre.

– Basszus– nyögök.

Bevesz egészben.

“Szerencsém” a helyes kifejezés.