Nolan

 

Nolan

 

Két nappal később

Fordította: Maya

 

Az ujjammal anyu telefonjának képernyőjét nyomkodom, hogy ezúttal biztosan a megfelelő számokat találjam el. Jól áttanulmányoztam őket a papírról.

– Hoppá – mondom, amikor eggyel többet ütök be. A fülemhez emelem a telefont, és egyre gyorsabban lélegzem, mint futás közben, amikor hallom, hogy elkezd kicsöngeni.

A szemem tágra nyílnak.

– Szent szar! Ez az – suttogom.

Tényleg őt hívom.

– Halló?

Egy férfi veszi fel a telefont. Valószínűleg olyan idősnek hangzik, mint az apám, így pontosan tudom, ki az. Menni fog.

– Szia, Ryan apukája! Itt Nolan – leülök az ágyam szélére, és hallgatom.

A lélegzetvételén kívül nem hallok semmit. Sokat lélegzik.Aztán azt hiszem, valami olyasmit mond, hogy „Oldd meg!”, de nem tudom, hogy ez mit jelent.

A cipőm szélét piszkálom.

– Nolan? Te vagy az, édesem?

Ez a hölgy pont úgy hangzik, mint az én anyukám. Fogadok, hogy egyidősek, meg minden. Emlékszem rá az esküvőről. Nagyon kedves volt velem.

– Szia! Beszélhetnék Ryannel, kérlek?

Apa mondta, hogy szépen kérdezzem meg. Azt mondta, hogy jó dolog jóban lenni a szülőkkel.

Nem tudom, hogy ez mit jelent, de mindenképpen megteszem.

Halk nevetés csiklandozza a fülemet. – Persze. Várj egy pillanatot, jó?

– Oké.

Tovább piszkálom a cipőm szélét.

– Bébi, megadtad Nolannek a számunkat? – suttogja Ryan anyukája, de én nagyon jól hallom. Aztán valaki megint lélegzik, de most gyorsabban, ahogy én is.

– Szia, Nolan!

Felegyenesedek, és teljesen megfeledkezem a cipőmről.

– Szia! – gyomrom olyan furcsa szaltót vet, mint amikor a Six Flagsben a hullámvasúton utazunk. – Ühm, rajta volt a számod a képen, amit küldtél. Ez a legkirályabb dolog, amit eddig postán kaptam. Még annál is jobb, mint amikor pénzt kapok a nagyitól a szülinapomra.

A fülembe kuncog. – Tetszett a kép? Én is megkaptam ma a tiédet. Kitettem a falra az ágyam fölé.

Szent szar. A szobájában vagyok.

– Imádtam. Pont olyan, mint a sárkánytetoválás, amit egyszer majd én is csináltatok. – Összeráncolom a szemöldökömet. – Meséltem már neked erről?

Nem emlékszem. Azt hiszem, meséltem.

Azt hiszem, egy csomószor elmondtam neki.

– Aha – mondja.

– Jó. Csak megbizonyosodtam róla – felállok az ágyról, és körbejárom a szobámat. – Szóval, kérdeznem kellett valamit, Ryan. Ez egy nagyon nagy dolog számomra.

– Mi az?

– Tudom, hogy még csak gyerekek vagyunk, és apa szerint még nem kell emiatt aggódnom, de nem tehetek róla. El akarlak venni feleségül. És meg kell győződnöm róla, hogy te is hozzám akarsz jönni. Ha nem tudom biztosan, elveszítem a fejemet.

Abbahagyom a járkálást, hogy igazán jól tudjak figyelni, visszatartom a lélegzetemet, miközben a szőnyeg egy pontját nézem.

Egy tapodtat sem mozdulok.

– Oké – mondja.

Felemelem a fejem. – Tényleg? Benne vagy? Akarod?

– Aha.

– Ez nagyszerű! – odaszaladok az ágyamhoz, és felmászom rá. – Ez nagyszerű!

Hűha. Oké, azt hiszem, most már el tudok aludni.

Megint felnevet.

Ténylegnagyon tetszik, ahogy ezt csinálja.

– Mennem kell. Apukámnak szüksége van a telefonra – mondja.

– Ez király. Most már bármikor felhívhatlak, amikor csak akarlak. Nagyon jó ötlet volt, hogy elküldted a számodat, Ryan. Valószínűleg a legjobb ötlet, ami valaha valakinek eszébe jutott.

– És most már nekem is megvan a számod. Látom a telefonon.

– Szóval felhívhatsz...

– Aha.

– Fel fogsz?

– Igen.

Elmosolyodom. – Ez nagyszerű. Remélem, hogy megteszed. Oké, szóval apám mindig azt mondja anyámnak, hogy szereti, mielőtt leteszik a telefont. Ez csak... Nem is tudom. Ez csak valami, amit az emberek mondanak.

Behajlítom a térdemet, és készülök piszkálni a cipőmet, amikor nem szól semmit, de nem teszem, mert éppen akkor szólal meg, amikor már épp azon vagyok, hogy megtegyem.

– Az én anyukám is ezt csinálja. Mindig ezt mondja. Addig nem teszi le a telefont, amíg nem mondja.

– Néha anyukám mondja előbb.

– Sokszor apukám mondja először.

Az ajkamat rágcsálom. – Mm. Oké.

– Oké – megint kuncog.

Nagyon szélesen mosolygok. – Szeretlek.

– Én is szeretlek.

– Dylan.

Ez határozottan az apja, aki az anyjával beszél. Mostanra már felismerem a hangját.

– Szia, Nolan.

– Oké, szia!

Leteszem a telefont, felpattanok az ágyamból, és felemelt karokkal kirohanok a szobámból.

– Igent mondott!