Reed

 

Reed

 

Fordította: Mandy

 

Bámulom a mennyezetet, a kezemben lévő kötél egyik végét átdobom a felettem lévő szabad gerendán, majd elkapom, mikor átjut rajta.

A bár csendes. A McGill’s általában nem zár be szombatonként, de mivel Danny és Hattie, Beth nagybátyja és nagynénje szinte egész nap a városon kívül vannak, úgy döntöttek, bezárják, hogy Beth-nek ne kelljen egyedül vinnie az egészet.

Ezt nagyra értékeltem. Nem akartam, hogy stresszeljen vagy aggódjon, hogy nem tudja kezelni a dolgokat. És így kivitelezhető volt a ma esti Halloween buli. Volt időnk mindent előkészíteni.

– Nem is tudom – mondom, miközben csomót kötök a kötél két végére. – Tök ijesztővé tettük ezt a helyet a bulira, de mi lesz Nolan-nel és Chase-sel? Nem elbaszott dolog, hogy hurkok lógnak a mennyezetről, mikor gyerekek is lesznek itt? Elég morbid, nem? Mi van, ha Nolan megkérdezi, hogy “Jeed bácsi, ez minek van itt?” Akkor mit kéne mondanom? Nem. Aha, nem, ezt nem csináljuk. – Lehúzom a kötelet a gerendáról. – A pókhálók és a szellemek, amiket felraktunk, elegek lesznek. Nem fogom traumatizálni a kölyköket és aztán még szét is rúgatni a seggem, mert épp traumatizálom őket.

Ben nem habozna. Simán megölne. Tudom, hogy megtenné. Nem számít, mennyi ideje voltunk barátok vagy hogy a halálom mennyire felzaklatná az embereket – főleg a lányokat a csapatból.

Nem gondolnám, hogy Luke akár egy könnycseppet is ejtene a halálom miatt.

Beth nem válaszol, még egy megnyugtató „Ne légy csacsi. Ben soha nem ölne meg” mondatot sem mond és amikor megfordulok, hogy ránézzek, arra számítok, hogy üres a bár mögöttem, ami megmagyarázná a csendet, de látom, hogy ugyanott áll, ahol egy perccel ezelőtt.

A pult mögött, egyik kezében egy rongy, a másikban pedig egy alma, ezt törölgeti előkészítve az estére. Az almahalászat az egyik játék, amit összeállít a gyerekeknek. Nem gondoltam volna, hogy meg kell tisztogatni az almákat, mivel úgyis egy nagy vödör vízbe kerülnek, de Beth úgy gondolta, fontos, hogy megtisztítsa a gyümölcsöket a növényvédőszerektől, míg én a díszítést csinálom.

Eddig a pillanatig elég gyorsan haladt a folyamattal. Most azonban, tekintetét a kezemben lévő kötélre szegezi és úgy tűnik, hogy lelassult. Vagy talán csak megtalálta a világ legpiszkosabb almáját. Nem tudom, de ha hamarosan nem mozdul, akkor le fogja nyúzni a bőrt arról az izéről.

– Édesem.

Megrebben a szeme és a kezében megáll a rongy. – Hm?

Hamvas az arca, még nincs rajta smink, haja laza lófarokba van felkötve a fején, a füleinél néhány tincs kiszabadult és úgy néz ki, egy hajszálra van attól, hogy kirobbanjon a Nirvana pólóból, amit épp visel. Az anyag eléggé feszes a hasán.

Rámosolygok.

A feleségem kibaszott dögös terhesen.

– Mit csinál, Mrs. Tennyson? – kérdezem tőle.

Ekkor Beth elmosolyodik és basszus, mit tesz velem ez a mosoly.

Ez az ő Reed mosolya. Ő hívja így, úgyhogy nem fura, hogy én is így nevezem. És baszódjon meg mindenki, aki furának találja.

Én kapom ezt a mosolyt. Nem ők. Soha nem ők. Úgyhogy basszátok meg. Úgy nevezem, ahogy csak akarom.

– Megtisztítom az almákat a bulira – válaszol és édesen oldalra fordítja a fejét.

Kuncogok. – Szerintem az már jó lesz, ami a kezedben van. Talán folytatnod kéne egy másikkal.

Beth pislog, lenéz a kezeire aztán gyorsan beledobja az almát a pulton álló nagy bádogvödörbe. Fújtat egyet.

– Jól vagy? – átsietek a termen és megállok előtte, összehajtom a kötelet és leteszem kettőnk közé a pultra. De a két vége a kezemre van csavarva. – Beth…

Szétnyílnak az ajkai, elpirul az arca, szemei tágra nyíltak és üveges tekintettel bámul a kötélre.

Hallom, ahogy kifújja a levegőt. Szaggatottan. Vágyakozva.

Kiéhezve.

– Öö…

– Hiányzik, hogy megkötözz – közli és felemeli az állát, ahogy rámnéz.

Elkerekednek a szemeim.

Megköszörüli a torkát és egy levegővételnyi szünetet tart. – Nem, mintha a mostani szex nem lenne csodálatos, mert igenis az – folytatja. – De ez nem te vagy, Reed. Te megkötözöl, elfenekelsz és igazán mocskos dolgokat csinálsz, eszement dolgokat, nagyszerű dolgokat, és már nem csinálod ezeket. Most már Beth terhes szex van. És hiányzik a Beth is ugyanolyan eszement, mint én szex. Mert az vagyok. Úgy értem, tudod, veled vagyok az. És nézlek téged azzal a kötéllel és megőrülök. Mert tudom, hogy mit tudsz művelni azzal a kötéllel, Reed. Pontosan tudom, hogy mire vagy képes vele. És azt akarom. Szóval igen, egyetértek veled. A mennyezetről lógó hurkok tényleg rossz ötlet. De, hogy te azzal megkötözöl engem most, nem rossz ötlet. Sőt, nagyszerű. Egy olyan ötlet, aminek meg kell történnie, mielőtt felrobbanok. – Leereszkednek a vállai. Kezét a hatalmas pocakjára teszi és bólint egyet. – Tessék. Kimondtam.

Felhúzott szemöldökkel az előttem lévő kötélre pillantok, majd újra vissza az arcára.

Jézusom. Ez a szarság majdnem úgy hallatszott, mintha betanult lett volna.

– Ezt már el akartad mondani nekem? – kérdezem, muszáj tudnom, ha így volt.

– Igen.

– Már egy ideje?

– Igen. – Végighúzza a fogait az alsó ajkán. – Tudom, hogy aggódsz, de megbeszéltem az orvosommal és azt mondta, hogy rendben van. Egy csomó terhes nőnél vannak vérpettyek. Nincs semmi köze ahhoz, hogy úgy lefogtál aznap este. Megmondta, hogy nincs hozzá köze.

Mi a… – Te meséltél a dokidnak arról, hogy hogyan dugunk?

– Muszáj volt, hogy megbizonyosodjam arról, hogy nem ez okozta a vérzést. És tényleg nem.

Végighúzom a kezemet az arcomon és sóhajtok egy nagyot.

Jézus Krisztus. Azon az estén felkötöttem Beth-t a mennyezetre, a fenekét dugtam, miközben egy dildón lovagolt. Most már valószínűleg a Szent József Kórház egész szülészeti osztálya tud róla. Az ilyen hírek gyorsan terjednek.

Biztos vagyok benne, hogy a nevemet már a tankönyvekben is megemlítik.

Reed Tennyson – a férfi, aki túlzásba vitte a perverzióját. Ne csináld azt, amit ő.

Lassan kifújom a levegőt. – Beth…

– Hiányzol.

Halkan suttogott vallomásától leengedem a kezemet, ugyanakkor nehéz súlyt helyez a mellkasomra.

– Tudom, hogy szükséged van azokra a dolgokra – folytatja, vállai megemelkedik egy rántástól. – Tudom, hogy szereted csinálni. És… nos, nekem is szükségem van rá.

– Nekem rád van szükségem – javítom ki, muszáj, hogy megmaradjon benne, mert nyilvánvalóan megkérdőjelezi. – Nem kell, hogy megkötözzelek ahhoz, hogy elélvezzek, Beth. Úgy érzem, ezt már eléggé világossá tettem. Rám mosolyogsz és én... kurvára ott vagyok, csak ennyitől. Tudod te, hogy érheted ezt el nálam. Elmondtam neked. Nem kell hozzá sok.

– Tudom. De ez nem ugyanaz.

– Édesem…

– Reed, kérlek.

– Mi van, ha bántom a babát? – dobom ki a félelmemet a közöttünk lévő üres térbe. – Mi van, ha túlzásba esek és valami történik? Mikor legutóbb játszottunk, vérezni kezdtél, Beth. Én nem tudok… – megrázom a fejem, mikor ugyanaz az aggódás szorítja össze a gyomromat. – Nem tudok nem gondolni rá. Kibaszottul megijedtem. Fogalmam nincs, mi a fene történt. Azt hittem, mindkettőtöket elveszítelek.

Még mindig hallom Beth hangját, ahogy a fürdőszobából kiabál ki. Hallom a pánikot a hangjában. A félelmet. Még mindig látom a könnyeket a szemében. Nem tudom megtenni.

– Képtelen vagyok. – mondom neki.

Beharapja ajkait és félrenéz, elpirul zavarában, hogy felhívta rá a figyelmemet. Vagy mert, hogy akarta.

Elkomorodom.

Most már csalódott.

Hát basszus. Nem annyira, mint én.

A feleségemnek szüksége van valamire és én nem tudom megadni neki.

Egyre erősebb a szorításom a kötél körül, ahogy mély levegőt veszek, gondolkodva, mérlegelve a következményeket. Magam játszom az ördög ügyvédjét.

Csinálhatjuk és minden rendben lehet. Az az eset csak egyszeri alkalom volt. Még csak köze sem volt ahhoz, amit csináltunk. Hallgassunk az orvosra. Ők mindent tudnak.

Vagy…

Bassza meg a doki. Szart sem tud. Túl durva voltam a feleségemmel és ez majdnem a babánkba került. A legjobb dolog, amit tehetünk, hogy kivárjuk ezt az öt hónapot. Mi a baj a rendes, hagyományos szexszel? Beth-szel? Semmi. Hiszen fantasztikus.

De igaza van. Tényleg szeretem az igazán mocskos dolgokat, amiket szoktunk csinálni. Az eszement dolgokat. Nagyszerű dolgokat. Istenem, tényleg szeretem. Annyira igaza van.

A szexuális aktus nem az egyetlen dolog, ami beindít. Hanem az előjáték Beth-szel. Az elnyújtott, majdnem gyötrelmes várakozás. A látvány, ahogy Beth kezei a feje felett vannak vagy a háta mögött. A bőre – kötélbe csomagolva. Csillog az izzadtságtól és vörös a számtól. Ahogy remeg és eláztatja a kezemet abban a pillanatban, amikor megérintem. A könyörgés. A könyörgés. Ahogy mindketten reszketünk és zihálunk, mikor végül…végre megteszem.

Jó, lehet, hogy nem megyünk bele mindenbe.

Ötven százalék perverzitás. Ötven százalék normál dugás. Ez működhet.

– Lehet, hogy csak nem kéne dildókat használnunk – motyogja Beth és tekintete lassan megint megtalálja az enyémet.

Nevetek a bajszom alatt, megkönnyebbülök, mintha valahogy kitépte volna belőlem az aggodalmat. És ahogy kinyitom a számat, hogy azt mondjam neki, “oké” vagy “lehet, hogy megpróbálhatnánk”, közbevág.

– Nem miattam, ugye?

Összeráncolom a szemöldököm. – Mi van?

Keze a hasán nyugszik és végignéz magán. – Tudom, hogy ez egy kicsit útban van – mondja. – Már máshogy nézek ki. Az arcom kerekebb és Istenem, a fenekem…

– Ezt be se fejezd, mert kibaszott nagy hülyeség – szólok közbe, mire felemeli a fejét. – A feneked lehetne akkora, mint ez a szoba, mégis mindig ugyanúgy akarnám. Hogy terhes vagy, Beth? Én benne vagyok. Kibaszottul benne vagyok.

– Tényleg?

– Igen. Viccelsz?

Pislog és látom az arcán, mennyi kétség maradt még benne.

Most bármit mondhatnék Beth-nek. Elmondhatnám neki, hogy mennyire hihetetlenül vonzódom hozzá, azért, ahogy kinéz. Elmondhatnám neki, hogy soha nem volt még számomra ennél gyönyörűbb, de nem számítana. Nem hallaná meg.

Lenézek megint a kötélre és végighúzom a hüvelykujjamat a durva szálain. – Bassza meg– nyögök fel és félredobom a kötelet. – Ezt nem használhatom. Ez fájdalmat okozhat neked.

Leengedi a vállait. – Mi? – suttogja izgatott hangon.

– Ez nem az a fajta kötél, amit használni szoktam és most olyan nincs nálam, úgyhogy… szerintem, ha most akarod csinálni, akkor valami másra lesz szükségünk. Vagy várhatunk ma estig, amíg hazaérünk, ami szerintem jobb lenne. Hattie vagy bárki besétálhat és rajta kaphat minket. Nem tudom elképzelni, hogy magyarázkodjak bárkinek is, miért kötözlek ki a bárpulton. Vagy az mit tenne az üzlettel.

A McGill’s Kocsma bezárna. Én lennék az oka.

Az szép lenne. Biztos vagyok benne, hogy Danny tényleg megkedvelne azután.

– Még mindig ott van a raktár.

Felhúzom a szemöldököm a javaslatára.

Beth megnyalja a száját és közelebb lép, majd a kötélért nyúl. – Hattie és Danny nem jönnek vissza, csak később, mikor már elkezdődött a buli. És senki más nem jön be. Az ajtó zárva van. De a biztonság kedvéért használhatjuk a raktárat. Az privát.

– És azzal mit akarsz csinálni? – kérdezem, állammal a kötél irányába mutatva, amikor a hasához húzza. – Már mondtam. Túl durva.

– Van rajtad öv, ugye?

– Igen.

– Van egy ötletem.

– Igen? – vigyorgok, karba fonom a kezem és kihúzom magam. – Egy perverz ötleted?

– Azt hiszem.

– Az kurvára dögös. Megosztanád, Beth Davis a McGill’s-ből?

Összehúzza a szemeit, de küzd a mosolygás ellen. – Már nem ez a nevem.

– Tudom. Csak megszokás.

– A telefonodban megváltoztattad már?

Vigyorogva bólintok. – Nem.

– Reed– kuncog.

– Mi az? Boldoggá tesz, amikor látom.

– Ó, és ha azt látnád, hogy Beth Tennyson a McGill’s-ből, az nem tenne boldoggá?

– Attól elveszteném az eszemet.

– Akkor változtasd meg.

– Meg fogom. Csak szeretek emlékezni rád és a farokhiányodra. Ó, milyen messze jutottál, édes.

Hátrahajtja a fejét, úgy nevet, kezét a mellkasára teszi.

Szeretem cikizni a feleségemet a kis autokorrekt baklövése miatt. Mikor közvetlenül az első találkozásunk után azt írta nekem, hogy nem túl gyakran kap be valamit, a nem túl gyakran kap el valamit helyett, az nem olyasmi, amit könnyen el lehet felejteni.

– De most komolyan, Beth, ha megtesszük, óvatosnak kell lennem. Rendben? Miattam és a józan ész miatt. Semmi vadulás.

– Óvatosnak – ismétli meg mosolyogva.

– Igen.

– Az szexi lehet. – Hangja mélyebb és perzselő, forró érintésként fut végig a gerincemen és megbizseregteti a bőrömet. Mindenhol érzem.

Mindenhol.

A farkam megkeményedik a nadrágomban, figyelem, ahogy Beth jön lefelé a pultnál. Válla fölött hátranéz, a tekintete az enyémbe vág, és behúz a… magával húz.

– Ez az a Most ezt csináljuk, úgyhogy mozogjál tekintet?

– Jöjjön velem, Mr. Tennyson.

Felemelkedik a mellkasom.

Rendben. Kurvára rendben van.

Akkor most csináljuk.

A raktár a konyhán túl van, beágyazva a kocsma hátsó sarkába egy óriási hűtőház mellett. Még sosem voltam itt hátul, mikor ilyen csend volt. Minden hangot hallok, ahogy követem őt szorosan mögötte – Beth bakancsának kopogását a fapadlón. A szaggatott légzését. Szívem zakatoló verését.

Beth átsétál a konyhán és belép a helyiségbe, felkapcsolja a villanyt a fejünk felett. Én is belépek utána és körülnézek a kis térben.

Voltam már itt korábban. Egyszer, mikor segítettem Danny-nek felemelni valamit. Konzerves rekeszek és készletek vannak a falnak támasztva és szétszórva a padlón. A közepén van egy fém asztal, amit tudom, hogy válogatásra használnak. Ezeken kívül nem nagyon van más itt. Határozottan nem sok hely. De félreeső. És zárható ajtaja van.

Nagyon privát.

Becsukom az ajtót magam után és rázárom, amivel magamra vonom Beth figyelmét, mielőtt megáll az asztal mellett és megfordul.

– Szóval, arra gondoltam, hogy használhatnád az övedet, hogy összekösd a csuklóimat és aztán a szíjhoz rögzíthetnéd a kötelet?

Követem a tekintetét a fejünk felett kiálló gerendákra. Isten áldja meg Danny-t, hogy rusztikusnak tartja meg ezt a szart. Kurvára imádom ezt a csávót.

– A fejed fölé akarod a kezeidet? – kérdezem közelebb sompolyogva, ujjaim már az övemen babrálnak. Gyorsan lekapom.

Beth beszívja a levegőt. – Igen – suttogja, felemeli az állát, hogy felnézzen rám, mikor egy centire tőle megállok. – Istenem, igen, kérlek.

Elvigyorodom. – Máris könyörögsz, édesem? Még meg sem érintettelek.

– Nem fog sokáig tartani.

– Tényleg? – Végigfuttatom az ujjam a nyakán, lefele a kulcscsontjai közti mélyedésig, érzem, hogy vadul ver a pulzusa és alig bír nyelni, de végül sikerül neki.

– Tényleg tényleg.

– Hm. – Kiveszem a kötelet a kezéből és az asztalra teszem az övemmel együtt és előrehajolok, a számat a füléhez nyomom. – Vetkőzz le.

Beth bólint egyet és azonnal a pólója szegélyéhez nyúl. Remegnek az ujjai.

– Ideges vagy? – kérdezem és hátralépek, hogy figyeljem.

– Nem. Begerjedt.

– Igen?

– Reed, fogalmad sincs mennyire. Szerintem én vagyok a világ legbeindultabb nője.

– Milyen szerencsés vagyok.

Pólója a padlón landol. Aztán a melltartója is.

Zihálva a szemembe néz és megnedvesíti az ajkait és akkor végre megnézem őt egészben.

Megduzzadt melleit bámulom, olyan teltek és nehezek és a pocakját.

Mivel Beth olyan kis pici, már korán elkezdett látszani rajta. Úgy tűnt, mintha egy éjszaka alatt történt volna. Két hónappal ezelőtt felébredt és bumm. Ott volt. Mindkettőnket sokkolt. Először Beth aggódott. De én? Én kurvára bolondultam érte. Még mindig. Imádom nézni őt. Istenem, de imádom. A teste kurvára hihetetlen mostanában, de ez? A mellbimbói egy árnyalattal sötétebbek és állandóan kemények, csak a számra vágynak. A csípője íve. A feneke, őszibarack formájú és az íze olyan érett, mint egy – kurvára megismerném. Ettem eleget. Jézusom. Kínzás nézni őt és nem megérinteni. De akkor is nézem.

Másodpercek telnek el és ez ugyanúgy begerjeszti őt, ahogy engem is. A várakozás. A figyelés. Szégyenlősen lehajtja a fejét.

– Látod, milyen kemény vagyok, Beth? – kérdezem, és letolom a farmeremet és a boxeralsómat.

A feje még mindig lehajtva, úgy néz rám a szempillái mögül. A farkamra és a kezemre, ahogy mozgatom rajta. Simogatom. Megszorítom a végét és felnyögök.

– Basszus, nem hiszem, hogy voltam-e valaha ilyen kemény – suttogom rekedt hangon. – Beth, ez már fáj. A farkam… Istenem. Látod? Látod, hogy mennyire akarlak?

– Reed.

Csak a nevemet mondja, de könyörög nekem.

Hogy mozduljak. Hogy csináljak valamit. Bármit.

Megfogom az övemet.

Nem is kell mondanom neki, hogy tartsa a kezeit. Tudja és soha nem habozik. Soha nem is tette. Még az elején sem, amikor először csináltam ezt vele, mindig olyan készséges volt. Olyan bizalomteljes.

Ez kurvára megvadított. Még mindig megvadít.

Összekulcsolja az ujjait és kinyúltja a karját maga előtt, felajánlva őket nekem.

– Te nekem lettél teremtve. Tudsz róla?

Arca forrón ég.

A csuklói köré hurkolom a bőrt, áthúzom a csaton és megfeszítem.

Felnyög a nyomástól.

– Jól vagy?

– Igen – mondja bólintva és megnyalja az ajkát. – Jól vagyok. Jól vagyok.

– Basszus, szeretlek. – Megcsókolom őt, gyorsan és keményen és megfogom a kötelet.

Felkuncog. – Várj. Mi lesz a nadrágommal?

– Majd eljutunk oda is. Kezdjük az elején… – Csomót kötök az övre, ahol Beth csuklóinak hátsó fele összeér és tesztelem, megrángatom a végét, ezzel adva a karjainak egy kisebb rántást. – Nem akarom, hogy kiszabadulj – cukkolom.

Elpirul és beharapja a száját.

– Készen állsz?

– Siess.

– Olyan főnökösködő, Mrs. Tennyson. Ne felejtse el, hogy ki van felkötve ide. – Átdobom a kötelet a vastag fagerendán és addig húzom, míg Beth karjai teljesen kinyúlnak a feje fölé. Háta ívbe feszül, szája szétnyílik, és lihegve lélegzik, mintha üldöznék. Ha még jobban meghúznám, lábujjhegyre kéne állnia, ami pontosan az, amit szeretek, de…

– Óvatosan – emlékeztetem őt, mikor a szemeivel azt kérdezi, miért nem húzom feszülésig a kötelet.

Bólint egyet és figyeli, ahogy a kötél végét az asztal egyik lábához kötöm.

Az asztal nehéz. Tömör fém. Az egyetlen módja, hogy felemelje és lazítson a kötélen, ha elkezd himbálózni rajta. De ez nem fog megtörténni.

Egy mocskos állat vagyok, de azért nekem is vannak határaim.

– Most pedig, ami azt a nadrágot illeti. – Mögé lépek, végig simítok az oldalán, számat a füle alatti bőrre szorítom, ujjaimmal a farmerja gombját piszkálom. – Hm. Érzed ezt? – kérdezem, farkamat a csípőjének dörzsölöm. – Azt hiszem, az én nadrágomat magamon hagyom és így duglak meg – hogy csak a farkam lóg ki. Mit gondolsz? Jó leszel és benedvesedsz nekem, ha így csinálom? – Mosolygok, mikor csak bólogatni tud, légzése olyan szaggatott, hogy már nem tud szavakat formálni. Kigombolom a nadrágot és lassan lehúzom a cipzárt. – De hol dugjalak meg… ez itt a kérdés. Hagyom, hogy te döntsd el. Hol fáj a legjobban, édesem? Itt? – Beledugom a kezem a bugyijába és két ujjamat belécsúsztatom.

– Ó, basszus– felnyög, háta ívbe hajlik és a karjai megremegnek. – Ó… Ó, Istenem!

– Nem kell hivatalosnak lenned, amikor az ujjammal duglak, Beth. Engedelmeskedni fogok a Reed-nek is – kuncogok sötéten és beleharapok a nyakába. – Akkor a második lehetőség. Le kell húznom ezt a bugyit, hogy hozzáférhessek ehhez az édes kis nyíláshoz. Ez megfelel neked?

– Igen.

– Szóval, azt mondod, hogy a fenekedben akarsz engem…?

Előreejti a fejét és nyöszörög. – Tudod, hogy igen.

– Tudom. Csak szeretem hallani, hogy mondod. – Kihúzom az ujjaimat és a csiklója fölé irányítom, míg meg nem remeg. – Mondd ki, Beth. Vagy itt maradok és ezt fogom csinálni órákig.

Blöffölök. Túlságosan kemény vagyok ahhoz, hogy ne dugjam addig, míg már menni sem bírunk, és szerintem ezt ő is tudja, míg…

– Igen! – kiált fel, és megfeszíti a nyakát, hogy rámnézzen. – A fenekemben akarlak, rendben? Mindenhol akarlak téged, Reed. Istenem, csak… siess és csináld már. Belehalok. Gyere a fenekembe.

Elmosolyodok, de visszafogom a nevetésemet és megpuszilom az arcát. – Lehet, hogy figyelned kéne a hangerőre. Biztos vagyok benne, hogy a kislányunk hall téged.

Beth pislog, szemei csészealj méretűvé kerekednek, ajkait vékony vonallá préseli össze.

– Te vagy a legkívánósabb nő a földön. Tényleg nem hazudtál – cukkolom.

– Hát… te kérted.

Lehervad a mosolyom és a számhoz viszem az ujjaimat, hagyom, hogy figyelje, ahogy lenyalom. – Tökéletes vagy – mondom. Basszus, milyen íze van. – Teljesen kurvára tökéletes. Nem érdemellek meg.

– De, de igen.

– Örülök, hogy így gondolod. Nem, mintha most már hagynám, hogy kihátrálj, még akkor sem, ha megpróbálnád. De rosszul érezném magam, ha egy terhes nőt hagynék kikötözve a raktárban.

Édesen kuncog, aztán csókolózunk, és ez a csók túl gyengéd a pillanathoz, de mi akkor is hagyjuk megtörténni. És bár az ajkaink gyengédek, és alig van benne nyelv, mindketten zihálunk, amikor elhúzódom, mert ezek mi vagyunk és tudjuk, mi következik.

Mindkettőnk tekintetében vágy van. Beth megnedvesíti a száját. Megszorítom a farkam tövét, míg fel nem nyögök, megragadom a farmerja két oldalát és lerántom a combjáig. Utána a bugyiját is.

Aztán melléállok, egyik kezemmel a punciját fogom, a másik kezemet pedig a fenekéhez csúsztatom.

Már nem mosolygok. Ő sem.

Egy ujjamat a puncijába nyomom, míg elég nedves lesz, hogy a fenekéhez szorítsam és csak annyit teszek, hogy átcsúsztatom azon a lehetetlenül szoros izomgyűrűn, addig, míg érzem, hogy megszorít. Ki-be húzogatom az ujjamat. A szája kinyílik és becsukja a szemeit.

– Reed– nyögi, ringatózik a kezemen, mélyebben magába fogadva.

Két ujj a puncijába. Egy a fenekébe. A feje mellé hajtom az enyémet és megharapom az állát.

– Olyan kurva szorosan fogsz – mondom neki és végignyalom a bőrét a szájáig. – Basszus, Beth.

– Még – könyörög.

Nem kérdem, hova, mert tudom, hogy hova. Ismerem Beth-t. Ismerem magunkat.

Benedvesítem egy másik ujjamat is és kettőt tolok a fenekébe és egy harmadikat a puncijába. Egyenletesen dugom őt, nekidörgölöm a farkam és a szájába nyögök.

– Bassza meg – lihegek, mozgatva a csípőmet, végighúzom a bőrén. Magamra bámulok, farkam nedves, megduzzadt végére. – Istenem, Beth, el tudnék így élvezni.

Annyira lágy és meleg és nedves. Olyan kurvára nedves.

– Ó… ó, Istenem!– Beth nekem dől és a lábujjaira emelkedik. – Hadd élvezzek el. Hadd élvezzek el – könyörög, tudja, hogy általában megállnék, hogy érezhessem a farkamon, ahogy elmegy, de bassza meg, nem kell könyörögnie. Most nem. Nem így.

Nem tudom abbahagyni.

– Igen, gyere – mondom neki, ujjaimat megállítom a fenekében és most már csak a punciját dugom. – Gyere. Élvezz el rajtam és utána le fogom nyalni.

– Ó a francba. – Megfeszül a háta. – Reed. Ó…ó, Istenem, igen. Igen!

Valami csoda folytán képes vagyok lassítani a csípőm mozgásán, amikor összeszorítja az ujjaimat és lustán dörzsölöm magam a hasához. Beth az orgazmustól nyögdécsel és elfordítja a fejét, így lecsapok a szájára. Beszívom a nyelvét, a teste reszket és azok az édes lüktetések csillapodnak, aztán kielégülten sóhajt.

– Istenem– liheg a számba. – Ez…

– Még semmi sem volt.

Kihúzom belőle az ujjaimat és rendesen kilazítom a kötelet, aztán a hátához nyomom és megszorítom a mellét az eláztatott kezemmel. – Hajolj előre, hogy fel tudjalak falni. Kurvára éhezem. – morgok a fülébe és beleharapok a cimpájába.

– Re-rendben. – Beth a könyökére ereszkedik az asztalon, előre hajol és kitolja a fenekét.

Mögé állok, leveszem a bakancsait és lehúzom róla a farmert, hogy szét tudja terpeszteni a lábait. Letérdelek, egyik kezemmel széthúzom őt, a másikkal a farkamat simogatom, közben őt bámulom.

– Basszus, most nézd meg magad. – Előrehajolok és becsúsztatom a nyelvem a lábai közé, a csiklóját nyalogatom. Ő zihál és hátrább ül, többet adva magából a számba, mire felnyögök. – Kibaszott hihetetlen ízed van, tudod? Olyan édes. Mint a méz.

– Reed.

Felnyalok a fenekéig aztán a nyelvem mozgatom benne.

– Ó, igen– nyöszörög.

Kuncogok. – Rossz kislány. Azt akarod, hogy mindig itt legyek, ugye? – Rácsapok a fenekére. Felrikkant, én pedig tovább falom őt, mindenhol érem őt a nyelvemmel. Belenyomulok, kihúzódok. Körözök rajta. – Nem állok le, míg nem kapom meg mindet. Az utolsó cseppet is, Beth.

– A fenébe– Combjai újra remegni kezdenek, lábujjhegyre emelkedik és a nevemet zihálja újra és újra.

Visszahúzódom és bámulok. – Basszus. Megint elélvezel?

Beth nem válaszol. Nem tud. Csak nyög és szitkozódik, mert igen, elélvez.

És kurvára szóba sem jöhet, hogy ezúttal ne érezzem ezt a farkamon.

– Tartsd egy kicsit. Basszus. Csak tartsd egy kicsit nekem. – Felállok és megfordítom őt, hogy arccal felém legyen. Szemei tágra nyíltak. Feje a vállamra bukik.

– Nem tudok. Nem tudom tartani – zihálja, könyökét behajlítja a feje felett. – Reed, siess.

Felemelem őt és elhúzom az asztal szélére, megfogom a farkam tövét és belemerülök.

Nedves. Szűk. Tökéletes.

Basszus.

– Beth – lihegek, még csak az első pár centi van benne. – Te Jó Isten, szentséges Isten.

– Dugj meg. Kérlek!

Lábait a derekam köré vezetem és alányúlok, hogy a kötelet lehúzzam az asztalról. Háton fekve kinyújtózkodik, a kezei még mindig össze vannak kötve a feje felett. És mikor látom, hogy a szájával újra a siess szót formálja, és lecsukódnak a szemei, megmarkolom a mellét és beléhatolok.

– Igen. Basszus, igen. Csak így – lihegek, és vadul nyomulok belé.

– Reed. – A teste összecsuklik, a puncija pedig megszorítja a farkamat, ahogy az orgazmusa végigsöpör rajta. – Igen! Ó, Istenem. Ne hagyd abba.

– Nem is tudom – mondom neki. Lehajolok, bimbóját a számba szívom és belenyögök sikamlós bőrébe. – Ah, basszus. Basszus! Érints meg. Kurvára érints meg, Beth. Kérlek.

Beth ujjai belesimulnak a hajamba és addig húzzák, míg könnybe nem lábad a szemem.

– Aaa, igen, Istenem. Bassza meg, igen. – A vér lüktet a füleimben. Az orgazmusom végigrohan a gerincemen és a golyóimban bizsereg. – Közel vagyok – morgom. A dekoltázsába dünnyögve mélyen dugom őt, tartom magam, hogy ne legyek túl durva vele és azt hiszem, megvan – az a fegyelem, ami visszatart attól, hogy túl elvesszek, hogy túl vad legyek ebben a pillanatban, de amikor érzem, hogy a körmei belevájnak a fejbőrömbe, akkor vége. Már nem megy.

És a doki is áldását adta meg minden, akkor miért ne?

Csak annyira hajolok el, hogy lássam őt, de a kezeit a hajamban tarthassa és őrülten dugom, a csípőm nekiütközik a combja hátuljának. Alattunk az asztal csúszik a padlón, túlcsikorogja a nyögéseinket és sóhajainkat. Beth sarkai a hátamba vájnak. Izzadtság cseppen a szemöldökömről a mellére, de lenyalom. A látásom elhomályosodik. Éppen ott. Éppen ott. Szívom és szopom a bőrét, míg már azt követeli, hogy harapjam meg. És mikor a fogaim belemélyednek a bimbója körüli párnás húsba, felmordulva elélvezek.

– Istenem…a fenébe– motyogom, levegő után kapkodva és kimerülten. Elcsókolom a piros harapásnyomot és végignyalom a testét a nyakáig, motyogva. – Beth. Beth. Beth.

A neve a kedvenc hangom.

Egyetértve hümmög alattam, a hajamat simogatja. – Jól csinálta, Mr. Tennyson.

Vigyorogva felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Nem voltam túlságosan… én, ugye?

Ez még mindig egyfajta félelem, bár az összes szükséges bizonyosságom megvan. Tudom, hogy mindig lesz valami, ami miatt aggódhatok.

Nem tudnék élni, ha bántanám őt.

– Tökéletes voltál – és rámmosolyog azzal a mosollyal, az én mosolyommal és felsóhajt. – Minden. Te voltál minden.

Lenézek kipirult arcára, kócos haja kicsúszott a lófarokból és az ajkai – nedvesek és készen állnak. Lehajolok és megcsókolom őket úgy, hogy az kifejezzem függőségemet ez iránt a nő iránt. Hevesen. Szívet dobogtatóan. És mindent elsöprően. Még a következő pillanatokban is, amikor a végtagjaim alig bírnak megtartani, nem is érezhetném magam jobban Beth-hez kapcsolódva, még mindig ott van. Az a kétségbeesés. Esélytelen vagyok ellene. Esélytelen vagyok Beth ellen.

Ebben a bárban mindig is az voltam. A legelső csóktól kezdve.

– Szerintem lesz egy buli, amit elő kellene készíteni – motyogom most már gyengédebben csókolva.

– Hm. Csak még pár percet ebből.

– Még pár perc és én újra kemény leszek.

– Tudom.

Elhúzódom és felvonom a szemöldököm. – Szent Isten, Beth. Épp most élveztél el, hányszor is?

Beharapja a száját egy mosoly ellen küzdve. – Nem is tudom. Háromszor?

– És még mindig be vagy indulva?

– Valahogy nem múlik el – árulja el. – De, úgy értem, ez nem én vagyok. Olvastam valamit arról, hogy a terhes nők mindig ilyenek. Szóval ez nem furcsa vagy ilyesmi.

Kuncogok és egy gyengéd csókot nyomok a szájára.

– Hát, akkor ezt meg is beszéltük. Harminc gyerekünk lesz. Egyik a másik után. A TLC valószínűleg egy show-műsort is felajánl majd nekünk.

– Reed – kuncog.

– Abbahagyhatnám a munkát. A pokolba is. Te is abbahagyhatnád a munkát. Csak dugnánk egész nap és begyűjthetnénk a csekkeket.

– És ehetnénk is – mondja Beth ragyogva, kétségtelenül emlékeztetve arra az időre, mikor én javasoltam, hogy ezt a két dolgot csináljuk és csakis ezt a két dolgot a nap hátralévő részében.

– Igazából eléggé éhes vagyok. Talán tarthatnánk egy egész rövid nasiszünetet, aztán felkötözhetnélek én téged? – Izgatóan megrántja a szemöldökét.

Megkötözni engem?

Igen, kurvára rendben van.

– Utálnád minden másodpercét és ezt te is tudod – mondom, mivel jobban tudom, hogy a feleségem mitől indul be, mint ő maga.

– Nem biztos – Gondolkodva lebiggyeszti az ajkát. – Lehet, hogy tetszene.

– Beth. – nézek rá.

– Mi az? Reed Tennyson, a McGills-ből. – Ő is rámnéz, de majdnem azonnal el is kapja a tekintetét, amikor hangos nevetés tör ki belőlem.

– Istenem, alig várom, hogy ezt tehessem veled a hátralévő életemben – mondom és megcsókolom mosolygó ajkait.

– Te és én – motyogja és összekötözött karjai a nyakam köré fonódnak.

Veszek egy mély levegőt, szeretem, ahogy ez hangzik, de még jobban szeretem azt, hogy nemsokára ez meg fog változni számunkra – te, én és ő. Layla.

Becsukom a szememet, boldog vagyok, nyugodt, az életem kibaszott jó emiatt a nő miatt.

Ugyanez a nő gyengéden megrángatja a hajamat és félénken megkérdi. – Ööö Reed, ami azt a nasit illeti…